Gondolatok a helyi ifjúságvédelemről

Nem helyi sajátosság, hogy a családok és az ifjúság védelme egyelőre még „gyenge pontja” a társadalmi és ezen belül a civilszervezeti életnek. Utóbbi területén vannak jó példák, de általánosságban elmondható, egy bizonyos korosztályt, a legveszélyeztetettebb – a tinédzser életkorban lévőket  -nehezebb megszólítani. Igaz, a sportegyesületek munkájába, a helyi zenei életbe sokan bekapcsolódnak, ha a korosztály arányában kevesen is, egyéb tevékenységekben azonban mérsékelt számban vesznek részt. A gondok egy részére megoldást jelent a gimnáziumban működtetett Oratórium, de az ettől távol maradóknak leginkább egy fiatal vagy fiatalosan gondolkodó munkatársakkal működő ifjúsági központ, ahol ellenőrzött, irányított körülmények között, megfelelő programokkal, tanácsadással, szükség esetén akár élelemmel segítenék a fiatalokat. Megkockáztatom, ma ez fontosabb, mint egy kultúrház, és ez abból is látszik, hogy a kultúrház nagyrészt ilyen feladatokat lát el. Tanítottam olyan iskolában, ahol sok nehéz sorsú fiatal volt, akik nem szívesen mentek haza, voltak, akik bevallották, azért isznak 15-16 évesen, hogy elviseljék szüleik gorombaságát. Látjuk, ahogy az íjászpálya környékén, a Duna-parton isznak, szipuznak egészen fiatalok. A polgárőrség, rendőrség megjelenése nem megoldás. Ezen a területen kell előre lépnünk, ebben kell önkormányzati intézményeinknek is plusz feladatokat vállalniuk, ehhez összefogásra van szükség. Jó példa a civilek, a lakosság és a szakmai szféra együttműködésére sok városban működik, egy-két igazán lelkes koordinátor kell ehhez, lelkes testület sem árt, és némi költségvetési áldozat.