Mindenféle művészet a hétvégén

Ezt a hétvégét pénteken kiállítással kezdtük, majd a Pinocchiónak sikert hozó - Egerbe jutottak! - megyei bábjátékos fesztivállal folytattuk, vasárnap a harmonika-zenekar huszadik születésnapját ünnepeltük egy fergeteges koncerttel. A három megnyitó szöveg közül egyet jegyeztem le, a kiállítások igénylik, ha ezúttal nem is mentünk képről-képre.

Megyei Erzsébet kiállítása, 2014. május 16. KernstokGYűjtGal

Szeretettel köszöntök minden látogatót. Nagy öröm számomra, hogy megnyithatom azt a kiállítást, amely 70 év csaknem 70, egészen pontosan 66 alkotását mutatja be. Négy kép már sehol nem fért el, de itt voltak, tegnap láttam... A 70 év a nem látható életkorra utal: Erzsi néni – így szólítom, hiszen csaknem szomszédok voltunk - ebből mintegy 30 éve gyakorolja kedvtelését, az idő többségében, bár mindig örömmel rajzolt, nyugvóponton tartotta tehetségét. Merőben más szakmát választott, nevelte három gyermekét, majd, amikor szusszanásnyi ideje lett, elindult azon az úton, amelynek kezdeti lépéseit itt nem mutatja meg.

Első mestere a méltatlan sorsú művész, Puchsbaum Jenő volt, aki sok-sok szakkörtagot nevelgetett a tokodüveggyári művelődési házban, a földszinti kocsmából mindig utánpótolható karakteres modelleket szerezve. Ez a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, majd következett Mártély, 1992-től. Itt álljunk is meg, hiszen a kezdő képsor a Tisza-parti település árterét ábrázolja. Akvarell, olaj, pasztell, de ezzel még nincs vége a technikai sokféleségnek.

A következő képek frissek, de frissen mázolástól akkor se féljünk, ha idén születtek, hiszen az olajfesték helyét a legtöbb művön az akril veszi át: színei harsogóbbak, és könnyen szárad. Itt az ún. késes festékfelhordás dominál. Az akril tulajdonságaitól a festői termékenység is határtalanabb. A későbbiekben is felbukkanó nagybörzsönyi táj harsogó zöldjeiből barátságok születtek: egy helyi művész megismerése a nagybörzsönyi nemzetközi művésztáborba, onnan újabb ismerettség a kassai nemzetközi művésztelepre vezette a festőpárt, és nem csodálkozunk, ha Lengyelországba, Sanokba vezetett ez a láncbarátság. Ehhez persze a tudáson kívül nyitott személyiségre is szükség van. Több kép készült a partiumi Sólyomkő alkotótelepén is. Van hazai helyszínek, ahol az itt látható anyag szerint többször megfordult a Megyei-Ballabás alkotópár: Egervölgy, rokoni szálon. Lillafüred, Sárvár, a szomszédos települések, Lábatlan festői pincesora, Bajót román kori temploma, Esztergom, és a legtöbb mű természetesen Nyergest örökíti meg. Visszatérő téma a horgásztavak, a meglepő nézőpontból ábrázolt nyergesi utcák. Kiemelem a téli Szabadság-dombi képeket, mivel talán kevésbé ismerjük ezt az igazán régi városrészt, érdemes bebarangolni, lepillantani, felfedezni, nincsenek távolságok. A tájképekbe, legyen az vászon vagy papír, örökre beleragadt a kicsattanóan eleven természet, expresszív színhasználattal, nem a művészellátóból beszerzett tubusok pigmentjeire alapozva.

A friss nyergesi sorozat tagjait ha egyébként illene, sem simíthatnánk végig, tiltja az üveg, pedig erre váltanak ki késztetést. A mozdulatlan égbolt mégis mozdul, vibrál, néhol kedves figurákat, bocsánat, városlakókat is látunk, madarakat, és számtalan, szinte kinyúló fát. A festményeken kívül grafika nem csak a gyűrt alapú sajátos technikában fedezhető fel, megjelenik a már-már elfeledett diópác. A tárlat végén csendéleteket láthatunk, egy női festő összefoglaló kiállítása nem is képzelhető el virágok nélkül.

A nagy cseh író, Bohumil Hrabal, aki festőnek és grafikusnak készült, most, március végén lett volna százéves, ha nem etet galambokat az ötödik emeletről. Apai nagybátyja, a Sörgyári capriccio és egyebek szereplője, Pepin bácsi ezt mondta: „Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom.”

Kedves Erzsi néni, köszönjük, hogy ezt érezzük képein, ha így van ha nem, velünk most bizonyosan elhiteti. Egészségben töltendő további sok alkotó évet kívánunk!

Képzőművészeti pályázat - 25 éve város Nyergesújfalu

Tisztelt kiállítást látogató, művészetszerető Közönség, kedves jelenlévő Pályázók-Alkotók, Vendégeink!

 

Köszöntöm Önöket a várossá nyilvánítás 25. évfordulójának tiszteletére kiírt művészeti pályázat alkotásainak bemutatásán.

Szepesi Zsuzsanna, Németh Tamásné Valika és Hegyi Mari a jubileumra versbe szedett lokálpatrióta gondolataival indul útjára a tárlatlátogató. A versek az idegennek is utat mutatnak a képekhez, hiszen történelemről, nevezetességekről, és kiemelten a lakóhely szeretetéről szólnak. Az, hogy a szeretet a táj, a környezet felé vizuálisan is kinyilvánítható, bizonyításra lel a következőkben. Már az is gondoskodás, hogy megörökítették, átörökítették a jelent, korábban, vagy most, a pályázat hírére mindent félretéve felkutatták az ábrázolhatót, és szakmájuktól, hivatásuktól, művészeti előképzettségüktől függetlenül csupa magas színvonalú alkotással lepték meg a szépre fogékony közönséget.

Garaj Erika tehetségét már megismerhettük a művelődési ház rajzkörének terméséből: olajképei – hátul is látható egy – három különböző stílusban mutatják be a természeti, szakrális és épített környezetet. A meleg barnákban-zöldekben egyenesedő bajóti úti fák nagy része már emlék: a háttérben az Öregkő, amit sokan magunkénak érzünk, és, mivel látjuk, egy kicsit jár is ez nekünk.

Kiss Juci a már nem létezőt idézi, Vecsési Sándor saját szülőház-ábrázolásán kívül aligha lenne több lehetőségünk látni az azóta eltűnt házikót, amit itt érzékeny megmunkálású olajban és akvarellben is elénk tár az alkotó. Az ölelkezésre készülő Duna-parti fákkal már találkoztunk, ez egy elvontabb stílust képviselő munkája Jucinak.

 

Hegyiné Deák Mari sok-sok kiállítást jegyzett az elmúlt időszakban, expresszív színeivel a Vecsési-házzal átellenben álló új temetőt, tájházat, utcát és öreg kaput ábrázol, utóbbiak a régi falu képét örökítik meg.

Kollárné Nadrai Andrea új kiállító, régi ház című, szép felületű, mesteri olajképével.

Farkas Ferencné a magányos dunai fűzfát ábrázolja légies alkotáson, a város melletti nyugalmat, némi melankóliával.

Gelencsérné Heizelmann Izabella mint mindenhez, ami művészet, a tushoz is tehetségesen nyúl, ez a technika mintha elfeledett volna az utóbbi időben. A korábban szebb napokat megért nyergesi állomást és a Kernstok-villát láthatjuk rézkarc-hatású grafikáin. Olajképe a plébánia ódon kapuját ábrázolja.

Eipl Jánosné Pincesoron  című igen kellemes színhatású olajképe a már sajnos eltűnőben lévő régi kispincéket ábrázolja, és a völgyekben oly megszokott diófát.

Szabó Lászlóné egymást takaró vízfelületei sajátos nézőpontot feltételeznek, és a nehezen elkapható, de a tavakra annyira jellemző zöldeket az íjászháznál is megismételi. Utóbbi, mint témaválasztás meglepő lehet, az olajkép elkészülte után azonban elűzi a szkepticizmust, sőt, a buján zöld környezettel egy kompozícióban meglepően hálás feladatnak bizonyul.

Horváth Péterné „Felhők alatt” című grafikája a legkreatívabb művek közé tartozik, a technika és a témaválasztás, a vízfátyol és a Dunából kiemelkedni látszó templom karcolata ötletben és kivitelezésben is kitűnő, és éppolyan meglepő, mint a Jókai utcai éjszakai száguldást érzékeltető képe.

 

Szintén régóta alkot a rajzkörben Krasznai Jánosné, most szénásvölgyi pincéi és a tragikus történetű Fischbein- kút jelenik meg előttünk a megszokott profizmussal, kiérlelt ecsetkezeléssel.

Ide kapcsolódik a körtárs, az olajképpel is jelentkező Borosházi Oszkárné Fischbein-kútja, bátor színekkel, anyagkezeléssel. A kúthoz csatlakozó Petőfi utcája bentről köszön kifelé, szép, geometriai formákban építkező olajképen, aminek párjai, Megyei Erzsébet kúttól ábrázolt Petőfi utcai képei, a házak korának érzékeltetésével, az új házak korosításával, merész lendülettel, könnyedséggel - és téliesítve. Ide tartozik az alkotó két meglepő nézőpontból ábrázolt képe, a Kossuth utca a Rózsadombról és a Szabadság-liget.

Szintén Megyei Erzsébet gyűrt alapra festett temploma, az ágakon játszadozó fény-árnyékkal, a napsütötte tél szépségével.

A Kernstok-körös, és nem mellesleg MAOE-tag Ferenczi Gábor kompozíciója a tőle megszokott, merész, színes álom, mely belépéskor letaglózza a tárlatlátogatót.

Gelencsér Gézáné a falu legrégebbi házait sorakoztató Bercsényi utcához nyúlt zománcképén, majd együtt láthatjuk nevezetes épületeinket a hegyekkel és egy madarat.

Ballabás János a mára eltűnt pásztorházat és a Szolári-kocsma feletti romos kutat mutatja be alkotásain, teszi ezt hatásosan, kevés színnel, a tőle megszokott határozott ecsetkezeléssel, magabiztossággal.

A Kernstok-kör vezetőjének Kapa Melindának két képe látható, a város újabb arcáról, a lakótelepről, pontosabban a második képen a régi és új is találkozik.

Az akrilfestést most is pasztellszerűen alkalmazza, szép sárgákkal, hengerrel, nagyvonalúan.

Solymos Lászlóné második otthonát, a várossá váláshoz nagyban hozzájáruló szeretett munkahelyet, vállalatot ábrázolja a természetből kiemelkedő nézőpontból, tőle eddig kevesebb természetábrázolást láthattunk.

Pokorny Mihály beszűrődő fényű erdei útja a környék szépségeinek egyike. Ezt a képet régóta ismerem, és a különböző stílusban jártas Misi bácsi egyike azon lakótársainknak, akik sok évtizedig titkolták tehetségüket.

Manykó Erika ravatalozója és különösen a nyergesi udvar c. kép gyakorlott kezű festő profizmusát sejteti, annak ellenére, hogy viszonylag kevés alkotással jelentkező volt rajzkörösről van szó.

A szervező, Szlávik József napfényes keresztjeit láthatjuk újra az új temetőből a kereszt-sorozatból.

 

A sokrétű anyagban minden látogató megtalálja a számára kedvesebb stílust, technikát, a téma pedig önmagáért beszél, mindannyiunk számára kedves.

 

Ezek a művek Önöknek, mindnyájunknak és az utókornak készültek, örök nyomot hagyva jelenünkről, de múltunkról is.

 

Köszönjük a részvételt!

 

A kiállítást ezzel megnyitom.